A komplementer medicina kiegészítő gyógymódokat tartalmaz, ami a hagyományos, azaz allopátiás orvoslást egészíti ki. A gyűjtőnév magába foglal gyógyhatású szereket és manuális terápiákat egyaránt. Ilyen például a hagyományos kínai orvoslás, az indiai ayurvédikus orvoslás, a tibeti orvoslás, a népi gyógymódokon nyugvó gyógynövény terápia, a homeopátia, a biofizikai orvoslás, a természetgyógyászat stb…

A komplementer medicina jellemzően együtt kerül alkalmazásra az allopátiás orvoslással, de nem hozható közös teoretikus alapra a nyugati-tudományos medicinával. Az emberek érdeklődése egyre jobban a komplementer medicina felé fordult, természetesebbnek és kevésbé veszélyesnek ítélik. A „laikusok” elképzelései az egészségről és betegségről drámai módon megváltoztak Magyarországon is, hiszen a felnőtt lakosság 15-25%-a fordult e gyógymódokhoz.

A nyugat-európai országokban és az Egyesül Államokban a lakosság 20-60%-a veszi igénybe. Ezért a WHO (Egészségügyi Világszervezet) 2002-2004 és 2005-2007 között ajánlásokat fogalmazott meg, melyben leírja, hogy a komplementer medicina beépülését növelni kell az egészségügyi rendszerekbe. A szervezetnél kiemelik, hogy a népesség felé támogató információkat kell közölni az evidenciákat tartalmazó komplementer orvoslásról.

Hazánkban a komplementer medicinát a 11/1997 Eü. min. rendelet és a 40/1997 Kormányrendelet szabályozza, melyben szerepel, hogy a komplementer medicina a betegellátás része. A komplementer medicina gyakorlásához speciális ismeretekre és szakvizsgákhoz van szükség. A két terület éles szétválasztása és ellentétbe állítása azonban nem kedvez a hazai integrációs fejlődési folyamatoknak, sőt még fölösleges, értelmetlen, a páciensek érdekeit figyelmen kívül hagyó rivalizációs küzdelem is tapasztalható. A diszkreditálási (lejáratás, rossz hír keltése) kísérletek: hivatkozás a tudományos bizonyítékok hiányára, elméleti inkompatibilitásra, veszélyes, bizonytalan terápiás kimenetelre, szabályozatlanságra. Egyfajta bekebelezés folyamat is megindult az „ortodoxia” dominanciájának felügyelete mellett, például a hagyományos kínai akupunktúra esetében.

Mindezek ellenére például a természetgyógyászhoz fordulók 50-80%-ban elégedettek a kapott szolgáltatással, ill. panaszaikat javulni vélik a kezelés hatására. (hiv. A több mint 7000 főt számláló magyarországi empirikus kutatási sorozat 1994-2000.) Ez az arány magasnak tűnik ahhoz képest, hogy a hivatalos orvoslás álláspontja gyakran ezeknek a módszereknek a hatástalanságát, esetleg veszélyességét hangsúlyozza. A komplementer medicina jelenleg hazánkban nem (vagy csak ismeretterjesztő jelleggel) szerepel az orvosképzésben, általában nem elérhető a kórházi ellátásban, az egészségbiztosítók kis százalékban finanszírozzák az igénybevételét és nem része a domináns egészségügyi rendszernek.

A komplementer medicina néhány jellegzetessége

  • individualizált kezelést kínál;
  • a kimenetel megítélésében nagyrészt a páciens szubjektív élményére támaszkodik;
  • az interakció személyesebb, rugalmasabb;
  • a beteg személy saját felelőssége hangsúlyozott;
  • saját belső gyógyító erőt, vitális „energiát” tételez fel és használ;
  • jobban képes integrálni a személy betegség-élményeit saját élete menetébe, önbecsülést emel;
  • értékeket közvetít, vallásos és spirituális vonatkozásai is lehetnek;
  • a tudatosságnak független, oki szerepet tulajdonít a betegségek kialakulásában;
  • inkább betartja a „nil nocere” (legalább nem ártani) elvet, kevésbé invazív és veszélyes kezelési módokat kínál;
  • eredeti, természetes szubsztanciákat részesít előnyben, szemben a mesterséges, szintetikus anyagokkal;
  • valóban holisztikusan szemléli a beteget;
  • egyensúlyban, harmóniában vagy annak megbomlásában gondolkodik;
  • eredményei inkább hosszú távon detektálhatók.